Tantusz, kétforintos, drótmese, távirat. Ezek mind olyan szavak, amelyeket az 1900-as években hagytunk magunk után. Elevenítsük most fel a telekommunikáció múlt századi ikonjait.
Telefonos meseszolgálat, avagy a "drótmese"
Több mint 60 éve kezdődött az a szolgáltatás, amely így köszönt: „Halló, halló gyerekek! Itt a telefonos meseszolgálat!”
1956. április 15-én elsőként Kolozsvári Grandpierre Emil Mátyás király felesége című meséjét hallgathatták a gyerekek Komlós Juci előadásában. A szolgáltatás akkori ára hatvan fillér volt. Az '50-es, '60-es években a legnevesebb színészeket sikerült mikrofon mögé ültetni, többek közt Ruttkai Éva, Darvas Iván, Ladányi Ferenc, Gábor Miklós és Szemes Mari mesélt, akik a kezdet-kezdetén megalapozták a drótmeséink sikerét. Sokuk nevére a mai korosztály már nem is emlékszik. A hagyományos estimesélés-kedvelők még ma is megtalálják az antikváriumokban a „Drótmesék” című gyerekkönyvet, amiből elolvashatják gyerekeiknek a legnépszerűbb telefonos meséket.
Telefonfülke
Előbb tantuszt, aztán kétforintost, végül telefonkártyát kellett az embernek a zsebében hordania a 20. században, ha valakit fel akart hívni nyilvános telefonfülkéből. Emlékszel rá, hogy mikor telefonáltál legutoljára fülkéből? A mobiltelefonok terjedésével a nyilvános készülékek száma rohamosan csökken. A Magyar Telekomnak viszont a jogszabályok szerint a mobilkorszakban is kötelessége utcai telefonkészülékeket működtetnie. Az alapelv az, hogy minden, háromezer fősnél kisebb helységben lennie kell legalább egy nyilvános telefonfülkének. Az ennél népesebb településeken pedig minden „megkezdett” háromezer lakó után legalább egy utcai telefon dukál.
Tavaly volt 90 éve, hogy az IBUSZ és a Magyar Vasúti Forgalmi Rt. közös cége, a Magyar Telefonautomata Rt. (Matart) üzembe állította az első telefonfülkét Budapesten, a Váci utca elején. Nagymamáink és szüleink még pontosan tudták, hogy mit jelent a „nehezen esett le a tantusz” mondás és hogy ez a telefonáláshoz kapcsolódik, de a fülkéket 1969-től használóknak már 1 Ft-ot kellett bedobni, amivel 3 percet beszélhettek helyi irányba, majd jött a kétforintos és lassan a telefonkártyát, amelyeket sokan gyűjtötték a 90-es években. Abban az időben egy-egy telefonfülkében havonta átlagosan 10 órát telefonáltak, ezzel szemben ma már kevesebb mint 1 óra jut egy-egy telefonra.
Távirat
A Magyar Posta honlapja szerint: „A távirat a leggyorsabb, legmegfelelőbb üzenetküldési forma, legyen esküvő, egy gyermek születése vagy gyászhír, kitüntetés, kinevezés, munkahelyi sikerek vagy éppen a sikeres egyetemi vagy főiskolai tanulmányok befejezése.” Ezzel mondjuk vitába szállnánk, ám legyen. De nézzünk most kicsit messzebbre. Magyarországon 1847 karácsonyának másnapján, Bécs és Pozsony között továbbították az első táviratot. Eleinte csak hivatalos táviratokat továbbítottak a távírdák, de hamarosan megnyitották őket a magánforgalom előtt is. A távirat azonban továbbra is elsősorban az üzleti világhoz és az államigazgatáshoz kötődött. A privát szférában a távirat érkezése többnyire baljóslatú esemény volt: leginkább a rossz hírek, halálesetek, családi tragédiák hírhozójaként jelent meg.
A hírek áramlása korábban elképzelhetetlen sebességre gyorsult.
A távírdákban főleg Morse-gépeket alkalmaztak. 1914-ben csaknem 3000 távíróhivatalban, s 2400 vasútállomáson lehetett táviratot feladni. Indiában már teljesen megszűnt, és bár itthon is nagymértékben csökkent az elküldött táviratok száma, de 2012-ben is még 200 ezret adtak fel összesen az emberek.
Te mikor küldtél utoljára (dísz)táviratot?
Pontos idő
Ma már a telefonunkra pillantva tájékozódunk főleg a pontos időről, de a 20. században egy telefonszámot kellett felhívnunk, ha megállt az óránk. Hihetetlennek tűnik, de még ma is bárki felhívhatja azt a telefonszámot, amin kizárólag azt tudhatja meg, hogy mennyi a pontos idő (180).
